Kit kellett megölnie Sir Arthur Conan Doyle-nak, hogy végre nyugodtan írhasson? Miért tagadta meg főműveit Lev Tolsztoj? Mitől borzong Krasznahorkai László? Cikkünkben olyan irodalmi alkotásokat mutatunk be, amelyeket a közvélemény ugyan remekműveknek tart, szerzőik azonban mégsem voltak velük megelégedve.
Szinte biztos, hogy mindenkinek van az életében legalább egy könyv, amelyről azt gondolja, az első betűtől az utolsóig maga a megtestesült tökéletesség. Pedig tudjuk jól – szinte már közhely –, hogy ezen a világon a tökéletesség legjobb esetben is csak puszta illúzió. Ha a világirodalmat egy fenséges katedrálisként képzeljük el, amelynek valamennyi téglája egy-egy könyv, akkor az egészet látva joggal hihetnénk azt, csupa hibátlan mű alkotja. Ez ellen azonban valószínűleg maguk a szerzők tiltakoznának a legjobban. Cikkünkben olyan műveket mutatunk be, amelyek hiába képezik fontos részét a világirodalomnak, íróik – különböző okokból – mégis megbánták őket.
Egy olvashatatlan befejezés
Különös volt látni a középiskolában, hogy Franz Kafka legnépszerűbb művének, Az átváltozás tárgyalásakor még az irodalom iránt legkevésbé érdeklődő osztálytársaimat is magával ragadta Gregor Samsa tragédiája. Az elbeszélés fojtogató és groteszk világa nemcsak az olvasóközönséget, de a művészeket is lázban tartja több mint száz éve. A Nobel-díjas Gabriel García Márquez például azt mondta, Az átváltozás első mondatának hatására hagyta el a lírát és fordult a próza felé, mondván, addig nem tudta, hogy „így is lehet írni.”
Persze, hiába az irodalomtörténet egyik legemlékezetesebb kezdőmondata, ha a befejezés nem sikerült: Kafka legalábbis így gondolta. Egy 1914-es naplóbejegyzésében – évekkel az elbeszélés megírása után, ám még jócskán a publikálása előtt – így írt:
Nagy ellenszenv Az átváltozással szemben. Olvashatatlan befejezés. Tökéletlen csaknem az alapjaiig. Sokkal jobb lett volna, ha nem zavart volna meg annak idején az üzleti út.
Kafka egész életében szenvedett a polgári életmódból eredő kötelezettségei miatt, többek között ezzel indokolta azt is, hogy Amerika (más fordításban Az elkallódott fiú) című regénye befejezetlen maradt, amelyen szintén akkor dolgozott, amikor Az átváltozás is elkészült. Kafka élete során egyébként sem sok művével volt elégedett, halála előtt ezért meg is kérte barátját, Max Brodot, hogy égesse el valamennyi fennmaradt kéziratát. Brod, szerencsére, ezt nem tette meg.
„Még kimondani is olyan, hogy beleborzongok”
Kétség nem férhet hozzá, hogy Krasznahorkai László 1985-ben publikált Sátántangója a modern magyar irodalom egyik legfontosabb regénye, amelyről megjelenésekor Radnóti Sándor azt írta, Konrád György 1969-es Látogatása óta nem jelentkezett író ilyen első könyvvel. „[A]z első kötetekhez járuló atyaságos jóindulat is méltatlan és fölösleges volna itt. Az új magyar próza igen jelentős művel gyarapodott, makulátlan remekművel…” – írta Megalázottak és megszomorítottak című szövegében az Életünk hasábjain. A Sátántangó azóta is tovább hódít, számtalan nyelvre lefordították már, és hozzájárult Krasznahorkai 2015-ös Nemzetközi Man Booker-díjához is.
Krasznahorkai László a Booker díjjal (Fotó/Forrás: Stuart C. Wilson / Getty Images Hungary)
Persze olvasóink már nem fognak meglepődni: a szerző nem egészen így tekint erre a könyvre. Krasznahorkai 2015-ben Kepes Andrással beszélgetett a Szentendrei Könyvtárban, ahol arról kérdezték, mi motiválta második regénye, Az ellenállás melankóliája megírására. Az író úgy felelt: az, hogy
megbánta a Sátántangó publikálását, miután beleolvasott, és azt látta, hogy a mű nem tökéletes.
Mint mondta, hol itt, hol ott talált benne problémákat. Kepes kérdésére, miszerint pontosan milyen problémákról van szó, azt válaszolta: „Például az egész második fejezetet. Azt a mai napig nagyon szégyellem. Különösen az elejét, azt a rendőrségi részt. Ez önöknek talán nem mond semmit, de nekem még kimondani is olyan, hogy beleborzongok. Elhibázottnak találtam. Mindent, az egészet. Egyrészt egy erős Kafka-utánérzés, másrészt egy olyanfajta miszticizmusnak a vállalása, ami ilyen formában semmiképpen nem volt a célom.”
(A szemlézett részlet a 38. perc környékén hangzik el.)
Amikor a hősünk a fejünkre nő
Minden alkotó ember vágyja az elismerést, és azt, hogy amit csinál, végső soron szeressék az emberek, de mint azt látni fogjuk, ez a helyzet könnyen a visszájára fordulhat. Így járt legalábbis Sir Arthur Conan Doyle, aki Sherlock Holmes alakjában egy olyannyira szerethető karaktert teremtett meg, hogy idővel a detektív elhomályosította a szerzőt. Doyle ráadásul úgy érezte, hogy Holmes miatt nincs ideje és energiája megírni az igazán jó könyveit. Az író végül eljutott addig a pontig, amikor már nem bírta tovább: A végső probléma című novellájában megölte Sherlock Holmest. Nem is viselte meg különösebben a dolog: naplójában a szöveg megjelenésekor lakonikusan csak ennyit jegyzett fel: „Megöltem Holmest.”
Sir Arthur Conan Doyle (Fotó/Forrás: Print Collector / Getty Images Hungary)
A megoldás azonban mégsem bizonyult tökéletesnek, Doyle ugyanis alábecsülte irodalmi alakja népszerűségét. Rengeteg levelet kapott, amelyekben az olvasók visszakövetelték szeretett detektívjüket, akadtak, akik hetekig gyászruhát hordtak, a magazin pedig, ahol a novellát publikálták, elvesztette húszezer előfizetőjét. Doyle-nak nem volt mit tennie – bizonyára nemcsak jószívűségből, hanem anyagi érdekeinél fogva is –, visszahozta az élők sorába hősét.
Mindemellett a Sherlock Holmes-történetek mindössze töredékét képezik Doyle tekintélyes életművének. A szerző összesen 22 regényt és 204 novellát írt élete során, ezek közül csupán 4 regény és 56 novella szól a detektív kalandjairól.
Igen az eszményre, nem a regényre
Közismert, hogy az orosz realizmus egyik legnagyobb alakja, Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij időről időre adósságokba verte magát, amelyeket aztán csak az utolsó utáni pillanatokban sikerült törlesztenie. Egyebek közt folytonos tartozásai miatt is sokszor sietve, kapkodva írt – illetve diktált gyorsírónőjének, későbbi feleségének –, ami gyakran meg is látszott művein. Regényeiben olykor előfordul például, hogy egy karaktert néhány száz oldallal később már más néven említ – egyszerűen elfelejtette, hogy is nevezte el korábban.
Dosztojevszkij maga is sokszor panaszkodott, hogy a szoros határidők hatással vannak irodalmi minőségére.
Ugyanakkor ennek a feszített tempónak is köszönhetjük, hogy alig 59 éve alatt Dosztojevszkij megannyi csodálatos nagyregénnyel tudta megajándékozni a világot.
Vaszilij Perov portréja Dosztojevszkijről (Fotó/Forrás: Wikipedia)
Ilyen felejthetetlen mű A félkegyelmű is, amelynek középpontjában Miskin herceg áll, a jó, eszményien tiszta ember ideáltípusa, aki vak az evilági dolgokra, a külvilág szemében ezért egyszerűen csak bolondnak tűnik. Dosztojevszkij egyik legkedvesebb és legszemélyesebb témáját írta meg ebben a könyvben, egyfajta kísérlet volt ez, hogy letesztelje, mi sül ki abból, ha egy ilyen eszményi gondolatot helyez el a történet középpontjában. Ennek eredménye azonban az lett, hogy a regény némileg szétfolyik furcsa, kaotikus struktúrája miatt. A félkegyelműt nem is fogadta jól a korabeli orosz kritika: sokan Dosztojevszkij politikai nézetei miatt bírálták, míg mások a karakterek mesterkéltségét rótták fel. Később az író is már úgy érezte, hogy nem sikerült véghez vinnie, amit szeretett volna. Egyik levelében így fogalmazott:
A regényben sok minden sietve íródott, sok minden szétszórt és nem sikerült jól, de egy részük mégis jól sikerült. Nem állok a regény mögött, de az eszmény mögött igen.
Persze, az idő végül Dosztojevszkijt igazolta: ma már az irodalomtörténet remekműnek tartja A félkegyelműt is, amiben nagy szerepe volt a 20. századi irodalomtudósnak, Mihail Bahtyinnak, aki rámutatott, hogy a korabeli kritikusok által kifogásolt, kiszámíthatatlan cselekményszövés, illetve a karakterek valószerűtlen ábrázolása valójában nem hiányosság, hanem teljes összhangban van Dosztojevszkij különleges és korszakalkotó írói módszerével.
„Ez a félreértés a halálomig üldözni fog.”
Túlságosan szerethető művet sem szabad írni – legalábbis így érezhette magát Anthony Burgess, akinek a nevéről valószínűleg mindenkinek a Gépnarancs című regény ugrik be először. Az angol írónak éppen ezzel volt problémája. Burgess ki nem állhatta, hogy a világ erről a művéről ismerte meg. Ehhez persze hozzájárult a briliáns rendező, Stanley Kubrick 1971-es filmadaptációja is, amellyel a szerzőnek szintén problémái voltak.
Egy alkalommal Burgess így fogalmazott: „A könyv, amiről a legismertebb, vagy kizárólag ismert vagyok, egy olyan regény, amelyet készen állok megtagadni: negyed évszázaddal ezelőtt íródott, egy kis szellemesség, amit három hét alatt gépeltem le pénzért, hogy aztán egy olyan film nyersanyagként váljon ismertté, amely látszólag az szexet és az erőszakot dicsőíti.
A film miatt könnyű volt az olvasóknak félreérteni, miről is szól, és ez a félreértés a halálomig üldözni fog.
Anthony Burgess (Fotó/Forrás: Getty Images Hungary)
Burgess életrajzírója szerint a művész elsősorban azt szerette volna, ha költőként ismerik el munkásságát. Ráadásul az 1962-es regény egészen egyedülálló az életműben, a legtöbb prózai alkotása eltérő témákat dolgoz fel.
2020-ban Burgess hagyatékából előkerült egy korábban publikálatlan verse is, amelynek az Esszé a cenzúráról címet adta. Ebben tanácsot ad az olvasónak, mondván: ne olvassa a Gépnarancsot, mert az „kitalált szavak hibaegyvelege, amelyek harapnak, arcul csapnak és véreznek”. Utána pedig hozzáteszi: ő és mások is írtak már jobb könyveket. A versben arra buzdít, hogy olvassuk inkább a Hamletet vagy a Zsivago doktort, Shelley-t és Keatset.
Felégetni a hidakat
Lev Tolsztojt minden idők egyik, ha nem a legnagyobb írójának tartják, ezt a címet pedig nyilvánvalóan a Háború és békével, illetve az Anna Kareninával érdemelte ki. Két olyan művel, amelyekben keresve is nehéz lenne hibát találni. Kosztolányi Dezső az Egy és más az írásról című tárcájában, amelyben arról ír, milyen fontos, hogy egy író megtanulja a felesleges szavakat, mondatokat kihúzni a saját szövegéből, így fogalmaz Tolsztoj zsenijéről: „Gyakorlatul azt tanácsolom, hogy kezdd másokon. Végy elő írókat, nagyokat és kicsinyeket egyaránt, és olvasd őket, írónnal kezedben. Tolsztojjal – megjósolom – nem lesz sok szerencséd. Nála minden szó – csodálatos módon – a helyén van. Még szószaporítása is tömör. Iljics Iván halálából egy betűt se húzhatsz. Ez a remekmű mértéke.”
Lev Tolsztoj 1897-ben (Fotó/Forrás: History/Universal Images Group via Getty Images Hungary)
Tény, hogy Tolsztojnak sem írástechnikai problémái akadtak később regényeivel. Az orosz író világnézetében gyökeres fordulat állt be az 1880-as években új, mélyen vallásos szemlélete miatt pedig kénytelen volt megtagadni korábbi műveit, mivel azok nem tükrözték új filozófiáját. Tolsztoj lemondott a szerzői jogokról is, hogy többé ne profitáljon a könyvek eladásából. Életrajzírója, Pavel Baszinszkij szerint ez egy sajátos orosz sors, ők ugyanis híresek arról, hogy „felégetik a hidakat, és hirtelen lemondanak mindenről, amit korábban tettek.”
Egy egocentrikus csúszómászó
Hasonló tócsába lépett Agatha Christie, mint Sir Arthus Conan Doyle, amikor megalkotta Hercule Poirot karakterét. A bajszos belga először 1920-ban, A titokzatos stylesi eset című regényben bukkant fel, és azonnal hihetetlen népszerűségre tett szert, Poirot valóságos aranytojást tojó tyúknak bizonyult. A krimiírók királynője a nyomozónak köszönhetően is minden idők egyik legsikeresebb szerzője, egy kutatás szerint ugyanis csak az angolszász nyelvterületeken több mint egymilliárd könyve kelt el.
Agatha Christie (Fotó/Forrás: Hulton Archive/Getty Images)
Agatha Christie-t természetesen szintén zavarta, hogy más irodalmi ötleteit nem írhatta meg, mivel azokba nem illett volna bele a nyomozó karaktere, de ennél nagyobb problémája is akadt vele: az író tulajdonképpen ki nem állhatta teremtményét. Mindazok a tulajdonságok, amelyek miatt tökéletes irodalmi karakter Poirot, végtelenül bosszantották megalkotóját. Tíz évvel az első regény után már elviselhetetlennek találta, hogy újra és újra vele kell foglalkoznia, egy alkalommal „utálatos, bombasztikus, fárasztó, egocentrikus kis csúszómászónak” nevezte.
A megoldás? Agatha Christe kollégájához hasonlóan radikális módszert választott: 1975-ben megjelent Függöny című regényében megölte Poirot-t.
Fejléckép: Agatha Christie, Sir Conan Arthur Doyle, Franz Kafka, Anthony Burgess, Krasznahorkai László, Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij és Lev Tolsztoj (Fotók forrásai: Getty Images Hungary; Wikipedia; feLugossy László / Krasznahorkai.hu)
